Amíg a legtöbb filmes húsz évesen még azzal kísérletezik, hogyan lehet mozgóképes eszközökkel egy koherens történetet elmesélni, addig a kanadai Xavier Dolan ugyanennyi idősen elkészítette első, kissé még kiforratlan, ám hatásában és érzelmi komplexitásában nagyon erős első nagyjátékfilmjét, a Megöltem anyámat. A film főhőse egy tizenhat éves kamaszfiú – maga a rendező játssza el -, akinek anyjával való szembenállása a serdülőkorából és a saját felfedezett, ám elmondhatatlan homoszexualitásából fakad és végül anya és fia elválásához vezet. Már rögtön az első filmben megjelennek mindazok a tematikai elemek, amelyek végigkísérik az eddig hat nagyjátékfilmből álló életművet: az anyával való konfliktus, az apa hiánya, a másság miatt érzett kívülállóság és a negatív megkülönböztetés.
A Megöltem anyámat Hubert-je 16 éves, amikor anyja vidékre küldi egy bentlakásos iskolába, mert úgy érzi, már nem bír vele, a Tom a farmon Guillaume-ja – aki a történet idején már halott – 16 évesen ment el otthonról, megszakítva minden kapcsolatot a családdal. A konzervatív értékeket valló, néhol kispolgári családi háttér, ahol az anya vagy nem akart egyáltalán gyereket (Megöltem anyámat), vagy soha nem kötődött a fiához (Így is, úgy is Laurence) soha nem az a közeg, ahol a másságot el tudják fogadni. Az apa nincs jelen, vagy ha mégis, akkor csak vegetál, a testvérek kapcsolata is problémás. Az, hogy a család valóban képtelen lenne „a fiú” elfogadására, a filmeket nézve nem egyértelmű. Az viszont világos, hogy hősünk – aki valamilyen módon mindig maga a szerző – így érzi: menekül otthonról és közben vágyakozva néz más családokra, melyeket elfogadóbbnak érez. A konfliktusos viszonyt a családdal, a szeretetlenség érzését tetőzi a társadalomba való beilleszkedésre képtelenség. Az Így is, úgy is Laurence hőse férfi testbe született nő, a Mommy Steve-je viselkedészavarokkal küzd (pszichiátriai értelemben tehát ténylegesen beteg), a Megöltem anyámat Hubert-jét homoszexualitása miatt megverik az utcán.
Miközben a fiatal író-rendező hasonló alaphelyzetekkel és visszatérő konfliktusokkal épít egységes és koherens életművet, szó sincs arról, hogy önmagát ismételné. Ahogy haladunk előre az időben, lépésről lépésre végigkövetjük Xavier Dolant, a szerzőt, látjuk felnőni a vásznon alkotásain keresztül. A Megöltem anyámat 2009-ben elindul a középiskolás évektől, ahol a saját homoszexualitását felismerő főhős – részben ebből fakadó – konfliktusos viszonya anyjával a családtól való teljes elszakadást eredményezi. A 2010-es Képzelt szerelmek az első nagyon nyomasztó találkozás azzal, hogy a szerelem érzése valójában konstrukció, amelyet a rendező általános érvényű megállapítássá emel azon keresztül, ahogy a férfi és női főhős ugyanabba a fiúba szeret bele: nemtől és identitástól független ez. Az Így is, úgy is Laurence a 2012-es alkotása belépés a felnőtt korba, amikor elkerülhetetlenné válik, hogy megpróbáljunk beilleszkedni nem általunk választott emberek közegébe, a társadalomba. Egyedül itt nem a homoszexualitás jelöli a másságot: a főhős transznemű, tehát különbözősége nyilvánvaló és nem eltitkolható, mindenki látja. A felnőttkorral érkező kötelezettségek – munka, ügyintézés – azt eredményezik, hogy az emberek látnak minket, szűkre szabott elvárásokat támasztanak, amelyekkel szemben nem tűrik a másságot. Ezáltal egy szélsőséges példán keresztül tesz megint csak nagyon általános érvényű állításokat a rendező. A 2013-as Tom a farmon és a legújabb film, a 2016-os Ez csak a világ vége fordított időrendben elkészített párdarabok. Az Ez csak… főhőse már rég elment otthonról, vidékről, ahol a család él, valójában megszűnt velük a kapcsolata. Most azért utazik haza, hogy elmondja, halálos beteg. Betegsége az a valóság, amit már a párjával – akivel a történet során csak telefonon érintkezik – él át, családja teljesen kívülálló ebben az életét meghatározó eseményben. A Tom a farmon (amely egyébként egy színpadi darab adaptációja) fordított szituációban játszódik: meghalt az a fiú, aki fiatalon vált el családjától és élt, mindössze 25 éves koráig (a rendező 24 éves, mikor ez a film készül) már egy másik világban. Az ő kedvese, Tom jön most el a vidéki faluba a fiú temetésére. Itt tehát hőseink már beléptek a felnőtt életbe, megtalálták a helyüket egy általuk választott világban, de a családhoz kötődő hiány érzése nem múlik el. Dolant mind a két filmben az foglalkoztatja, hogy mit jelent a család egy olyan helyzetben, amikor a tagjainak már semmilyen valóságos közük nincs egymáshoz. És mit jelent a másság elfogadása önmagunkban: a Tom a farmon esetében a saját homoszexualitását elutasító bátyból szélsőséges viselkedést vált ki az elfojtás, míg az Így is, úgy is Laurence hőse akkor tud először közel kerülni anyjához, amikor már önmagát elfogadta. El is hangzik az anya szájából, hogy korábban nem tudott gyermekeként tekinteni Laurence-re, de, mint mondja, „Most már a lányomként látlak.” Az időben előbbi kettő film közé eső, 2014-es Mommy kilóg a kronológiából, ez a legkevésbé önéletrajzi kötődésű alkotás. Az alaphelyzetet a nyitó felirat vázolja: egy új törvényt terjeszt elő Kanadában az új kormány, amely „a viselkedészavarokkal küzdő gyermekek szüleinek lehetőséget biztosít arra, hogy gyermeküket külön jogi eljárás nélkül közkórházba utalják”. Ezúttal is a másság elfogadása a központi kérdés: el tudjuk-e fogadni, hogy a másik ember más és a léte kizökkent a komfortzónából, vagy eltaszítjuk érte.
Dolan filmjeiben a tematikai hasonlóság mellett további közös vonásokat is könnyű találni. Színészei vissza-visszatérnek, miközben hatból három filmben saját maga játssza el a főhőst. Különösen Anne Dorval és Suzanne Clément lehet hálás a rendezőnek. Dorval három teljesen különböző anyaszerepet játszhatott el: a Megöltem anyámat konzervatív, kispolgári könyvelőnőjétől a Mommy harsány, „iskolázatlan leány-anya” karakteréig jár be széles skálát. Clément pedig mindig a megértő ellenpont, ő a segítséget nyújtó tanárnő, a szerelme transzneműségét kezelni próbáló barátnő, vagy a dadogásával a saját családja fogságában küzdő szomszéd. Mivel Dolan filmjeiben a cselekmény elsősorban nem önmagért, hanem a közvetíteni próbált érzések szempontjából fontos, nagyon nagy szerepet kap a színészi játék, hiszen apró nüanszok, arckifejezések és gesztusok kapják azt a feladatot, hogy átadják nekünk a mondanivalót. Ez nagyon jól működik állandó színészeivel, ami nagyban a rendező érdeme, hiszen ugyanazokra a színészekre oszt ellentétes és ugyanakkor szélsőséges szerepeket, a karakterek mégis minden esetben hitelesek maradnak. Ez a fajta hitelesség és zsigerien őszinte karakterformálás tűnik el legfrissebb alkotásából: az Ez csak a világ vége, az első olyan alkotás, ahol Dolan már olyan nemzetközi sztárokkal dolgozott, mint Vincent Cassel, Marion Cotillard és Léa Seydoux. A rutinos színészek jól bejáratott gesztusai Dolannál nem működnek, túl lágyak és kimunkáltak, így a legérdekesebb itt is a – kevésbé ismert művészek által alakított – fiú-anya páros: Gaspard Ulliel és – az Így is, úgy is Laurence után visszatérő – Nathalie Baye kettőse.
A dolani történetmesélésben a cselekmény csupán egy eszközt jelent, amely nagyjából egyenrangú a zenével és a vizuális megoldásokkal. A zene már a kezdetektől nagy szerepet kap, míg eleinte csak hangulatot fest, nagy érzelmekre utal, átköt, később szinte állandóan szól. Míg az első két filmben egy-egy motívum ismétlődik újra és újra (Dalida: Bang Bang) és kapcsolódik a film végére olyan szervesen a történethez, mint az I Put a Spell on You a Florida, paradicsomhoz, addig később híres, mindenki által ismert dalok egész sora (pl. Oasis: Wonderwall, Eiffel 65: Blue) tördeli helyenként klipszerűre a filmeket. Ilyenkor általában hosszú lassításokban nézünk hangulatfestő epizódokat, de sokszor diegetikus elem a zene: vagy táncjelenetet látunk (minden filmben van legalább egy táncjelenet!), vagy a hős óriási önmagára találását (Fade to Grey – Így is, úgy is Laurence), vagy éneklést a karaoke-bárban (Vivo per lei – Mommy).
A vizuális játék, a mozgókép önmagára reflektálása is visszatérő elem már a Megöltem anyámat óta: a főhős a történet szerint elővesz egy kamerát és belemondja mindazokat az érzéseket, amelyek az anyjával való konfliktusos viszonyát jellemzik („Nem tudom, mi történt. Kiskoromban mi szerettük egymást.”). Később a képarány filmen belüli változtatását használja kifejező eszközként Dolan, itt azonban már nem elidegenítő önreflexióról van szó, inkább látványos hatáskeltésről: a Mommy nyomasztó 1:1-es képaránnyal indul, melyet maga a főhős húz széles vásznúvá a történet egy pontján. Amikor a viselkedészavarokkal küzdő, beilleszkedni nem tudó, ellenben szeretetéhes Steve végre újra megtalálja a kapcsolódási pontot anyjával, végre „teljes lesz a kép” – persze zenére. Ám az öröm nem tart soká, és a kép újra, kis lépésekkel beszűkül.
Mindezek a megoldások Dolannál nem öncélúan jelennek meg, nem a saját szórakoztatására emeli el a filmeket. Számára nem hagyományos, elbeszélő művészet a film, sokkal inkább érzéki kifejezőeszköz, amellyel alapvető emberi érzéseket mutat meg. Hiába a stilizáció, húsbavágóan valóságosak és átélhetőek mindazok a szituációk, amelyeket felvázol. Még akkor is, ha ez az elidegenítés megjelenik akár már a dialógusok szintjén is – például gyakran játszik azzal, hogy a szlogenszerű, kiemelt mondatokat angol nyelven mondják el egyébként végig franciául beszélő színészei. Minden filmje egyetlen érzést vagy gondolatot mesél el, aminek mindent alárendel: a cselekményt, a karakterábrázolást is. Ennek legszebb példája a Képzelt szerelmek, amelynek története egy mondatban összefoglalható: két barát, egy fiú és egy lány ugyanabba a fiúba szeretnek bele, aki egyikük érzéseit sem viszonozza. E három karakter kapcsolatáról szól az egész film, tűpontosan rajzolja fel a viszonyokat és az érzéseket, és nincs semmilyen hiányérzetünk, pedig valójában semmit nem tudunk meg ezekről az alakokról. Kik ők, milyenek az életben, ez mind lényegtelen: bárkik lehetnek, hiszen az érzések, amelyeket átélnek általánosak, bárki érzései lehetnek, nem kell őket konkrét személyekhez kötni.
Ez a fajta absztrakció Dolan minden filmjében megjelenik és ez teszi általános érvényűvé az egyébként erőteljesen önéletrajzi ihletésű életművet. Mert amíg a Megöltem anyámat esetében nyíltan vállalja a szerző, hogy saját tapasztalataiból táplálkozik, addig a többi film esetében ez nem kimondott, csak sejthető. „Il est spécial” – hangzik el két filmben is ironikusan egy-egy hős szájából: különlegesnek neveznek mindazok, akik nem értenek meg. Íróként, rendezőként és sokszor főszereplőként is jegyzett, évente jelentkező filmjei tehát úgy is értelmezhetőek, mintha Dolan a mozivásznon írna naplót. Mégis, amitől nem válnak köldöknézős ön-terápiává a filmjei, az az a varázs, amivel meg tudja teremteni, hogy mindenki valaki mást láthasson a vásznon szereplő alakokban.
A még mindig csak huszonhét éves kanadai rendezőnek eddig minden filmjét meghívták a Cannes-i fesztiválra (egyedül a Tom a farmon kivétel, ami valóban kilóg az életműből: ez áll a legközelebb a műfajisághoz, lélektani krimiként is értelmezhető, melyből a túlcsorduló zenehasználat is hiányzik) és legutóbbi két alkotása, a Mommy és az Ez csak a világ vége már az Arany Pálmáért versenyzett. Számos díjat zsebelt be, percekig tartó ováció fogadja a filmjeit. 2015-ben, amikor épp nem volt saját filmje, Dolant zsűritagnak is meghívták a fesztiválra. A kritikai sikere tehát egyértelmű, amely nagyrészt annak köszönhető, hogy egyedi és komplex alkotó figura, aki hat film után elmondhatja magáról, hogy olyan szerzői kézjegyekkel rendelkezik, amelyeknek köszönhetően filmjei bármikor felismerhetők. Úgy kísérletezik a mozgóképes elbeszélésmód lehetőségeivel, hogy közben nem zökkenti ki nézőjét extrém módon a hagyományos befogadói helyzetből. Nagyon erősen hatásalapú művészet az övé, de elidegenítő stilizációi a megértést segítik. Ezért tudott működni már első játékfilmje is: a kiforratlan kifejezésmód mögött valódi tartalom ragyog, amely megbocsáthatóvá teszi a túlzásokat is. Soron következő filmjét, a The Death and Life of John F. Donovan-t immár Hollywood számára forgatja, pályáján először angolul, olyan világhírű színészekkel, mint Jessica Chastain és Natalie Portman. Már ebből is levonható a tanulság: a felnőtté válásról mesélő szerzői életműben egy életszakasz lezárult.
A cikk a Filmvilág 2017. januári számában jelent meg.
