Radu Mihaileanu túl nagy feladatot kapott, amelyet mintha a hatáskeltő eszközök kézikönyvét lapozgatva próbált volna megoldani, amikor Nicole Krauss több szálon futó, több idősíkon zajló 2005-ös A szerelem története című regényének adaptációját megrendezte. Az alapmű erőssége egyrészt az, ahogy a két párhuzamosan elmesélt, egyes szám első személyben megírt történet összeér, Mihaileanu filmjében inkább széttartó és közel sem egy súlycsoportban lévő cselekményszálakat eredményezett. Az élete minden területén balsorstól üldözött, a második világháború után az Egyesült Államokba emigráló lengyel zsidó író/lakatos, Leo Gursky szomorú szerelmének, ellopott regénye(i)nek, elveszített fiának sokkal terheltebb története agyonnyomja a szerelmi bánattól sok éve depressziós anyja mellett önmagát megtalálni próbáló kamaszlány, Alma kalandjait. A két könnyeden cinikus és jó humorú főhős karakterét saját karikatúrájukká maszatolta el, majd pedig mesterkélt és giccsbe hajló jelenetekbe helyezte őket.
Az első angol nyelvű filmjét rendező román Mihaileanu alkotása népmesét idéző narrációval és grandiózus képsorral indul, ám saját hangját végül nem találja meg. A cukormázzal egyébként is gazdagon borított alapművet tovább édesítő rendező félúton egyensúlyoz a korábbi munkáit meghatározó művészfilmes elbeszélésmód és az itt elvárt, közönségfilmes hangvétel között, melynek eredménye egy minden érzelmi csúcspontján hiteltelen és hamis adaptáció. „Jobb belevágni, és kudarcot vallani, mint meg se próbálni” – hangzik el a regény elején Leo szájából. Nos, Mihaileanu is így gondolhatta, mikor belefogott a regény megfilmesítésébe, ám a stáblista közben mi mégis úgy érezzük, bárcsak inkább a történetben elveszettnek hitt A szerelem története akadt volna a kezünkbe.
A cikk a Filmvilág 2017. április számában jelent meg.