A „súlyosan beteg tini szerelmes lesz” egyre nagyobbá duzzadó hullámát üli meg a Nicola Yoon bestseller regénye alapján készült Minden, minden, ám félúton inkább kiszáll belőle, és más vizekre evez. A történet szerint a 18 éves Maddy egy olyan betegségben szenved, amely miatt allergiás a világon szinte mindenre, ezért csak úgy tud életben maradni, ha az otthonában egy sterilizált közeget teremtenek, és ő nem hagyja el a házat. Ám a szomszédba beköltözik Olly, a problémás családban élő kamaszfiú, akivel chatelni kezdenek, és annak rendje szerint egymásba is szeretnek, így Maddy számára az élet, amelyben eddig létezett, már nem lehet kielégítő.
A végtelenül középszerű, ám tisztességesen olvasmányos alapregénynek hű adaptációja Stella Meghie filmje, amely nem próbál meg semmi mást tenni azon kívül, hogy eseményről eseményre visszamondja a cselekményt. Ha a második filmes rendezőnőt valami motiválta, akkor az az volt, hogy ne legyen túl szirupos a kezei közül kikerülő alkotás. Ennek az lett az eredménye, hogy a katartikus, döntő pillanatok is teljesen érzelemmentesen hagyják a nézőt, megalapozatlanok és kidolgozatlanok: amikor Maddy az életét kockáztatva kiront a házból, mert Olly összetűzésbe kerül az apjával, értetlenül állunk a dráma előtt.
Az óvatoskodó és nagyon visszafogott film legnagyobb hibája, hogy a tini célközönség lelki épségének védelmében semmi olyan probléma felvázolásába nem áll bele, amelyekre megoldást kínálva talán segítséget nyújthatna egy hasonló helyzetben élő kamasznak: a családját verbálisan és fizikailag is bántalmazó apa, vagy a pszichésen súlyosan sérült anya mindössze elmaszatolva kerülnek bele a filmbe. A Minden, minden így nem más, mint egy megkövesedett külső burok, melyből a belső tartalom már rég eliszkolt.
A cikk a Filmvilág 2017. augusztusi számában jelent meg.