Isztambul turisztikai imázsfilmje önmagát dokumentumfilmnek álcázva került a világ moziforgalmazásába, és gyönyörű városképekkel, kedves, mosolygós, macskasimogató török emberekkel csábítja a leendő látogatókat. Az alaptézis szerint a városkép a négylábúak nélkül nem lenne ugyanaz, és bár a filmet látva nem érezzük, hogy ez Isztambulban igazabb lenne, mint sok más európai nagyváros esetében, Ceyda Torun bő egy órás filmje tagadhatatlanul kellemes szórakozás az Isztambul- és/vagy macskarajongóknak.
A film úgy épül fel, hogy egymást követő epizódokban ismerjük meg egy-egy utcai macska történetét, akik odaszegődtek egy-egy emberhez, és választott gazdáik mondják el a négylábúak történetét. Megtudjuk, hogy a legtöbb török embernek nem a kocsmában, hanem az állatorvosnál van nyitott számlája, hogy minden macska sajátos egyéniség, és hogy Isztambul lakói tökéletes együttműködésben élnek a négylábúakkal. A szépen megszerkesztett „cicás videókból” összeálló bő egy órás alkotás mesél egy kicsit az emberi természetről is: a befogadó gazdák történeteiből szépen kirajzolódik, milyen jót tesz a léleknek, ha gondoskodunk valakiről.
Bár az összkép, amely szerint Isztambul egy nagy boldog macskafarm, kicsit túlzónak tűnik, mégis vizuálisan megnyerő formában őriz meg egy eltűnőben lévő világot. Ha a belváros képe valóban gyökeresen megváltozik néhány éven belül, ahogy az a filmben elhangzik, és ha megszűnnek a jelenlegi terek, amelyeken keresztül még valamennyire a nagyvárosban is kapcsolódhat egymással ember és természet, akkor felértékelődnek majd a Kedi képsorai. Érdemes végiggondolni, hogy mennyire élhető úgy egy város, ha már nincs egy négyzetméter föld, ahol a macska elkaparhatja a piszkát, és mérgező kémiai anyagokra van szükségünk a patkányok távoltartására, miközben egy egyensúlyban lévő természeti közegben erről gondoskodnak doromboló társaink.
A cikk a Filmvilág 2017. szeptemberi számában jelent meg.