A coming of age történetek hagyományos konfliktusábrázolását félredobva a Szólíts a neveden úgy meséli el önmagunk és a saját boldogságunk megtalálásának útját, hogy közben nem történik semmi, vagy ami mégis, arról elfordul a kamera. Mert itt nem az a fontos, ami megtörténik, hanem az, ami közben belül játszódik. Komplex érzéseket a legnehezebb szavak nélkül ábrázolni, kizárólag az atmoszféra és a hangulat megteremtésén keresztül. Mégis érzékiséggel és érzékenységgel telített bő két órát tölthet a néző az észak-olaszországi nyárban Luca Guadagnino legújabb filmjében, amely André Aciman naplószerű, belső monológhoz hasonlítható regényét igyekezett vizuálisan megjeleníthetővé tenni.
A 17 éves, zenét tanuló Elio egy klasszikusan archaikus értelmiségi családban él: lassú hétköznapokkal, személyzettel, állandó intellektuális csevegésekkel. Apja minden nyáron meghív magukhoz egy ígéretes egyetemi hallgatót, hogy segítse a munkáját, így érkezik meg a huszonéves Oliver. Elioban erős szexuális vonzalom ébred a fiú iránt, amiről kiderül, hogy kölcsönös. A film bő két órájában nem történik semmi különös: hőseink a kertben, a medence partján dolgoznak munkájukon, napoznak, vagy épp bemennek a faluba elintézni néhány apróságot. Mégis lépésről lépésre erősebben vibrál a feszültség Elio és Oliver között. Összenézések, meglesett fürdőruha-felvevések, apró érintések jelelik azt a vágyat, ami megragadhatatlan, ezért már-már megmutathatatlan. Végül amikor a két fiú éjfélkor valahára randizik a hálószobában, a kamera látványosan elfordul, kinéz az ablakon, és egy fa lombján állapodik meg. Ez a szándékoltan szemérmes megnyilvánulás vezeti fel azt a mondanivalót, ami ebben a kevés dialógussal dolgozó filmben végül verbálisan is elhangzik. A film vége felé Elio apja az, aki bátorítja a fiút, hogy élje meg merészen és teljességében ezt az érzést, hiszen a legtöbbet kitépjük magunkból, hogy bármilyen sérülés hamarabb elmúljon, ezért aztán harminc éves korunkra teljesen kiüresedünk.
Az adaptációból végül kimaradt a regény fájdalmas befejezése, ahol Elio és Oliver húsz évvel későbbi találkozása még jobban ráerősít az apa érvelésének igazára, ezzel nyitva hagyva számunkra az értelmezést, hogy kezdjünk a tanáccsal, amit mi szeretnénk. De nem csak ebből a szempontból szabja szűkebbre a forgatókönyvet szerző James Ivory (aki sokáig úgy volt, hogy a rendező szerepét is betölti majd) az alapművet: a regény tulajdonképpen egy belső monológ, Elio meséli el az eseményeket, és – főleg – a saját érzéseit Oliver megérkezésének pillanatától. A nagyon aprólékos részletességgel megírt történetben fokozatosan látjuk kibontakozni Elio vonzalmát, ahogy felébred benne és ahogy végül megszállottsággá alakul. Klasszikus tini szerelem ez a vágy elérhetetlen tárgya iránt, amelyet megfogalmazni a fiú fél és nem is tud. Nem véletlen, hogy amikor ez a vágy először beteljesül, akkor Elio egy megmagyarázhatatlan kiüresedést, undort érez, az első pillanatban nem érti, mire vágyakozott ennyire. Mindez az érzelmi hullámvasút narráció vagy verbális közlés nélkül nehezen ábrázolható, és ezt Timothée Chalamet visszafogott és lecsupaszított alakítása nem is erőlteti.
Ez a végletekig leegyszerűsített színészi játék egyébként szerves része a film működésének, a kontemplatív hangulat és a hőség fullasztó közege szinte fizikailag érzékelhetővé és felidézhetővé teszi a néző számára azt az időszakot, amikor a nyár még kizárólag a gondtalan szórakozást és a pihenést jelentette. A regény túlírt verbalitását, Elio vívódásának hosszan agonizáló leírását tehát Ivory és Guadagnino az atmoszférateremtésen keresztül emelte át a mozivászonra, és tette ezt sikeresen. Egyedül az Olivert alakító Armie Hammer ragaszkodik a színésziskolában megtanult leckéhez, ő nem tud olyan természetességgel létezni a film által megteremtett térben, mint a többiek, de ez nem zavaró, hiszen rímel „külföldi idegen” szerepére. Mindazt tehát, amit az első szerelmek, a megfogalmazhatatlannak tűnő vágyak, a fantáziák megélésének elsőre ijesztő realitása jelent, a Szólíts a neveden líraian és érzékien tárja elénk, ha hagyjuk, hogy magával ragadjon a hangulat.
A cikk a Filmvilág 2018. februári számában jelent meg.
