Londonban jártunk mindössze egy éjszakára, hogy megnézzük Jeremy Ironst a Wyndham’s Theatre Hosszú út az éjszakába (Long Day’s Journey into Night) előadásában. Különleges élmény színházi élményként is, és hát mégiscsak, láttuk Jeremy Ironst.
Eugene O’Neill szuper, önéletrajzi kamaradrámája közhellyel élve jutalomjáték annak a két színésznek, aki a két szülő szerepét eljátszhatja, mi most itt Jeremy Irons-t és Lesley Manville-t (ő nekem most azért volt különleges, mert ő játssza a Fantomszálban Daniel Day-Lewis karakterének testvérét, és aktuálisan ez a kedvenc filmélményem) csodálhattuk.
Horror árfekvésű jegyünkkel fenn ültünk egészen magasan, de legalább első sorban, és mondjuk engem egyébként sem zavart cseppet sem, tökéletes élményt nyújtott így is.
Ezt az írást nem színházi kritikának szánom, úgyhogy elsősorban arról írok, milyen élmény Londonban színházba menni.
A Wyndham’s Theatre egy kisebb színház, csodálatos épület, belül zegzugos lépcsők indulnak minden irányba, olyan, mint egy függőleges labirintus. Nagyon klassz. Érdekesség, hogy a ruhatár itt például egyáltalán nem divat: kerestük, ahogy megérkeztünk, de a büfé felé mutatott minden nyíl, és amikor megkérdeztük, hogy valóban itt adhatjuk-e le a kabátunkat, mondták, hogy igen. De mások se tették, nálam pedig nem volt táska – egy hátizsákkal szoktam utazni, azt viszont mégse akartam a színházba felvenni, úgyhogy mindenem a kabát zsebeiben volt -, így végül magunknál tartottuk.
Apróság, de tetszett, hogy a büfében a sima víz ingyen van: kancsóban, poharakkal, ha nem „fogyasztani” szeretnél, a szomjad csillapíthatod bátran.
Az előadás elképesztő tempóval kezdődött, egyszercsak sötét lett, a színfalak mögül gyors léptekkel megérkezett Jeremy Irons és Lesley Manville, a színpad közepére érve egymásnak háttal megálltak, felgyulladt a villany, és már veszekedett is ez a két színész az orrunk előtt, hogy annyit sem volt időm gondolni, hú, itt vannak.
Nyilván embert próbáló előadás, de nem hiszem, hogy ennek szólt, inkább szokás lehet, hogy a végén nagyjából kétszer jöttek ki meghajolni, pedig nagy volt a taps, utána eltűntek, és ennyi volt. A magyar színházi hagyományok után, amikor még a kevésbé sikerült darabokat is percekig tapsoljuk, szokatlan volt.
Pedig ez a darab nagyon jól sikerült, három óráját egy percig sem untam. Olyan csodálatos angolt beszéltek, hogy öröm volt hallgatni.
Az utazáshoz és a színház témához is kapcsolódik, hogy bementünk a Globe színházba is egy vezetésre. Shakespeare színházának a mai formájában már semmi köze az eredetihez: az 1599-ben felépített épület 1613-ben égett le, egy VIII. Henrik előadás közben gyulladt ki. Egy évvel később újraépítették, ám 1642-ben a puritán mozgalom hívei bezáratták, majd a következő években le is bontották.
A Globe színház ekkortól kezdve egészen 1997-ig nem létezett. Ekkor építették fel újra, az eredetinek amennyire tudták és ismereteik engedték, pontos másaként, eredeti helyétől nagyjából 230 méterre.
