Harmincöt évesen filmet készíteni a saját felnőtté válásunk első nehézségeiről, azokról, amelyekkel gimnazista korunkban küzdöttünk meg, kicsit úgy tűnik, mint a terápia, aminek már nagyon ideje volt. Greta Gerwig első, bevallottan önéletrajzi filmjében saját kamaszkoráról mesél, apró-cseprő harcairól a szüleivel, a házi feladattal, és az első szerelmekkel. Az a különc, a társadalmi normáknak megfelelni nem tudó, és nem is akaró karakter, akit színészként eddig szinte minden szerepében láthattunk tőle, az általa írt főhősben is visszaköszön – ám saját megfogalmazásában nem olyan karakteres.
Christine, vagyis Lady Bird (Saoirse Ronan) a gimnázium utolsó évében jár, és minden vágya, hogy az unalmas, kaliforniai Sacramentot hátrahagyva New York-ban járhasson főiskolára. Ebben kettő dolog akadályozza: a tanulás nem szerepel a prioritásai között, amikor programot kell választani, és szülei távolról sincsenek abban a helyzetben, hogy az ő keleti partra költözését finanszírozni tudják. Az amerikai álom nem csillog olyan fényesen ebben a történetben, ahol az állását elveszítő informatikus apának esélye sincs új munkát kapni (az ő tudása már semmit nem ér, ezért ő már számításba se jön, amikor ugyanazt az állást pályázza meg a fia és ő is), miközben az ápolónőként dolgozó anya két műszakban robotol, hogy ne veszítsék el a fejük fölül a házat, és Lady Bird-nek ne kelljen állami iskolába járnia. A kamasz lányt azonban mindezek még nem érdeklik igazán.
Ami miatt a Lady Bird több, mint a szülei ellen lázad(ozgat)ó kamasz sokszor látott meséje, és ami miatt az év kritikusok által legjobban fogadott filmje lett, az az a mód, ahogy a személyes történet kapcsolódik ahhoz a társadalmi kontextushoz, amelyben ábrázolódik. Nem csak a kaliforniai kisváros középosztálybeli amerikai családjának pontos leképezése ez, hanem az egész országban uralkodó hangulat éles visszatükrözése. Ebben a világban, ahol a szociális háló semmilyen biztonságot nem ad, és az eladósodott családok robotmunkával igyekeznek megteremteni a létminimum alapjait, a megkeseredettség határozza meg az emberi viszonyokat. Egy kamasz pedig nem tud más lenni, csak hálátlan, ha nem tesz emberfelettit a matek ötösért. Ez kulminálódik abban a jelenetben, amikor az örökké veszekedő anya és lánya vitájában Christine papírt és tollat ragad: mondjon az anyja egy összeget, amennyibe az ő felnevelése került, és visszafizeti, amint lesz rá lehetősége. Keserű jelenet ez, ami mögött nincs több ellentét egy bármilyen kamasz-konfliktusnál.
Greta Gerwig nagyon jól dolgozik ezzel az epizodikus szerkesztésmóddal, ahol nincs nagy tanulság, nincs grandiózus jellemfejlődés, csak események és élethelyzetek követik egymást. Karakán, bizonytalan, ugyanakkor ambiciózus főhősén keresztül kellő humorral és iróniával jeleníti meg a klasszikus kamasz helyzeteket. Amikor a lány Lady Bird-ként mutatkozik be, és megkérdezik tőle, valóban ezt a nevet kapta-e, magabiztosan állítja: igen, saját magától kapta. Teljesen abszurd dologban hazudik, amikor azt gondolja, ha menőbbnek tűnik, jobban elfogadják, az anyjával való állandó ellenkezése mögött pedig nem áll más, mint a megfelelési vágy („És mi van, ha ez a legjobb verzióm?”). Lady Bird megformálására Saoirse Ronan tökéletes választás, nagyon jól belehelyezkedett abba a kacifántos helyzetbe, ahol a szerepeiben következetesen önazonos Gerwig kamasz verzióját keressük. Meg is találjuk, még Gerwig sajátos mimikája és megjelenik néha az arcán: nagyjából ilyen lehetett Lola (Lola Versus) és Frances (Frances Ha) is tiniként.
A Lady Bird tehát jól működik filmként is, ám sikerének valódi okozója az a kontextus, amelyben az alkotás megszületett, és az a társadalmi helyzet, melyet megjelenít. Úgy reflektál a kortárs Amerika értelmiségijének közhangulatára, hogy nem fenyeget ijesztő jövőképpel, helyette visszanyúlik a kétezres évek elejére, mégis egyértelműen üzenve: ha már akkor is ilyen rossz volt, mi lesz most?
A cikk a Filmvilág 208. márciusi számában jelent meg.
