A klasszikus mesék Hollywoodban divatos látványorientált újramesélésének margóján az olasz Matteo Garrone kifordítja az ismert mesei helyzeteket és egy egészen másféle történetet mond el a Szörnyek és szerelmek három szálon futó cselekménye során. Királyok és királynők vágyainak, perverzióinak abszurd beteljesülését látjuk, tengeri szörnyeket ölnek meg, hogy aztán a szívüket egy szűz főzze meg, hegyi ember tartja fogva a hercegnőt a mesék meséjében. Nem gyerekeknek szól azonban a Pasolinit és Fellinit idéző bizarr alkotás, ahol a király vaddisznó méretűre hízlalt bolhát nevel és a csúnya öregasszony saját bőrének lenyúzatásától sem riad vissza, ha az a fiatalság ígéretével kecsegtet.
A film alapjául Giambattista Basile 17. századi tündérmeséi szolgálnak – a Pentameronban összegyűjtött történetei és az olasz író karakterei ihlették később, gyerekközönséghez finomítva Hamupipőke és Aranyhaj történeteit is. Ezeknek a meséknek a nyers változatát látjuk viszont, amelyek nem mentesek az erőszaktól, de a csodás elemektől sem, mégis a legfőbb összetartó erő közöttük a bennük megjelenített emberi gyarlóság. Látunk egy teherbe esni képtelen királynőt, aki bármilyen áldozat meghozatalára képes, hogy gyermeke szülessen, ám mikor végre teljesül a vágya, a fiatal hercegnek boldogtalan életet teremt kisajátító és önző szeretetével. Highhills királya ezzel szemben egy bizarr bolha nevelgetésére áldozza összes szeretetét, ugyancsak boldogtalanná téve a lányát, akinek sorsával olyannyira nem foglalkozik, hogy utódját végül egy ogrénak kénytelen odaígérni. A harmadik szálon két idős és csúnya nővér megy el a végsőkig, amikor a buja király szerelmének megszerzése a tét, feláldozva mindent és csúnyán elbukva. Az egyszerű, mégis látványos képi világgal elmesélt Szörnyek és szerelmek végig feszengésre készteti a nézőt, megalkotva az intellektuális művészfilm-tündérmese műfajának talán egyetlen képviselőjét.
A cikk a Filmvilág 2018. májusi számában jelent meg.