Olyan pontos karakterábrázolással és különleges színészi játékkal dolgozik a Gloria, hogy én a darab közben csak arra gondoltam: honnan ismerik ennyire az irodai alkalmazotti lét rezdüléseit ezek a művészek?
A mai napig emlékszem arra az érzésre, amikor kikerülve a bölcsészkarról irodában kezdtem dolgozni, és úgy éreztem, a körülöttem lévők mind ufók. Addig én olyan közegben mozogtam, ahol mind ismertük – és természetesnek vettük a másikról, hogy ő is ismeri – az aktuálisan megjelenő irodalmi újdonságokat, filmeket, és tudtuk, mi megy a színházban. Ha azt mondtam, megjelenik az új Szabó T. Anna kötet, vagy megörültek neki, vagy már amúgy is tudták, és ők is várták. Az új közegemben pedig visszakérdeztek, hogy ki is ő.
Teljesen szokatlan volt számomra az az értékrend, amit ott képviseltek: ha elutaztak, utána arról meséltek, milyen volt az étel a szállodában, nem arról, mit láttak. Fokozatosan tanultam meg a munkához való hozzáállást is, azt, hogy a munkaidőt kitölteni szokás, nem minél gyorsabban haladni, és hogy milyen gyakori jelenség, hogy nem a létrehozandó érték a cél, hanem a potenciális bevételszerzés. Én már szerencsére nem irodában dolgozom, de a Radnóti színház új bemutatója, a Gloria valami döbbenetes pontossággal repített vissza ebbe a világba.
Hajdu Szabolcs rendezte meg Branden Jacobs-Jenkins 2015-ös darabját, ami egy New York-i magazin irodájában játszódik, ahol három asszisztens és egy gyakornok marja egymást folyamatosan. Sorra jelennek meg előttünk azok a karakterek, akiket valószínűleg mind ismerünk valamelyik épületből, ahol dolgoztunk: a nő, aki nem direkt szemét, és nem akar igazán rosszat, de valahogy mindig tudja, hogyan bosszantsa fel a másikat egy igazi sz*rkavaró utalással, vagy a másik, akinek unalmas adminisztrációs munkája van, de mindig totál kiegyensúlyozott: valahogy sosem fáradt reggel, és hiába csörög egyszerre három telefonja, mégis megoldja, hogy felvegye mind a hármat, és még ideges sem lesz.
Ugyanez a helyzet a szituációkkal, azok is elképesztően ismerősek: van egy jelenet, amikor a rendkívül ambíciózus Kendra megtudja, hogy az énekes, akiért rajongott, túladagolásban meghalt, és a lapjuk közöl majd a blogján egy cikket róla, amit egy – szerinte – sokkal kevésbé érdemes kolléganője ír. Hogy miért ő? Mert amúgy is készített az adott hírességről egy összefoglaló anyagot, ami talomban állt, így most azt kell átalakítania csak. Kendra végtelenül felháborodott, amiért nem ő kapta a feladatot, vagy egyáltalán, bármilyen cikk megírását, de az persze fel sem merül benne, hogy ő is kutasson témák után, cikk kezdeményeket írjon, amelyekkel mehetne a főnökeihez: ő majd csak akkor hajlandó bármit dolgozni, ha már biztos, hogy azért érdemes jutalom jár.
Ezekből a nagyon pontos karakter- és helyzetábrázolásokból pedig összeáll egy általános kortünet: az a világ, ahol a munkánk már semmi mást nem jelent nekünk, csak bevételi forrást, ahol a körülöttünk lévő emberekre csak akkor vagyunk kíváncsiak, ha a saját szempontunkból úgy érezzük, megéri nekünk jóban lenni vele. És közben még azt sem tudjuk kijelenteni, hogy ezért minden esetben egyértelműen az adott ember a hibás, mert pontosan tudjuk, hogy milyen nehéz a munkaerőpiacon boldogulni, és látjuk azokat az eseteket, amikor nem a lelkiismeretes, jó teljesítmény visz előre, hanem a jó beszélőke és a kapcsolatok.
Ahogy a tényellenőrző Lorin elmondja, mégis ezek azok az emberek, ez az a világ, ahol a napjaink legnagyobb részét töltjük – és ezért nagyon szomorú ez az egész.
A Gloria eléggé a székünk mélyére szögez, de azért nem köldöknézős önsajnálat: kifejezetten vicces, szatirikus előadás – azon, ahogy a cég informatikusát alakító Porogi Ádám üres tekintettel, diszkréten félrenéz, hogy az új kolléga beírhasson egy jelszót a számítógépbe, én visítva nevettem -, amiben nagyon jól működik az új helyszín: a Tesla szuper loftjában alakították ki a játszóhelyet a Radnóti Színház felújítása miatt, ahol a berendezett irodát egészen szűken üljük körbe, néha a lábunkat kell arrébb tenni, hogy Sodró Eliza vagy Lovas Rozi le tudjon ülni az asztalához.
Van egy monológ, amikor az egyik szerkesztő mondja el, hogy az irodában eltöltött évek után egyszercsak magát kezdte el figyelni: rájött, hogy már nem tudja, ki ez az ember, ő, aki a férje mellett ül. Alkalmazkodott ehhez a léthez – ezt már csak én teszem hozzá -, az érvényesülni akarás szabályaihoz, ahhoz, hogy tudja, hogyan teljesítse azt a minimumot, ami ahhoz kell, hogy megtartsa az állását, de közben a lehető legkevesebb energiát tegye bele a munkába, és közben valahol elveszítette mindazt, amit fontosnak gondolt, azt az értékrendet, amit magáénak vallott.
Hajdu Szabolcs elképesztően ért ezekhez a történetekhez, amikor úgy ásunk le egy-egy ember lelkének mélyére, hogy abból általános érvényű, mégsem sematikus igazságok, igazi bólogatós élmények születnek. A saját életéből is táplálkozó darabjai, az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán nap után most úgy is sikerült ismét megteremtenie ezt a varázslatot, hogy nem saját darabját rendezi. A Gloria egy szívfacsaró és mégis szórakoztató, szuper előadás.
Képek forrása: a Radnóti színház Facebook oldala, Dömölky Dániel